A címben feltett kérdésre a rövid válasz a következő: nagyon jó, de lehetne még ennél is jobb. Azonban mivel ez nem egy kérdezz-felelek játék, hanem egy félévértékelőnek szánt blogbejegyzés, ezért a következőkben kicsit bővebben is elemzem a fenti kérdéskört.

Tizenhat fordulón vannak túl a Premier League csapatai és az idény elején az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a bajnokságot a Mersey-part és Észak-London uralta, miközben a két manchesteri sztárklub igencsak vergődött. Egy idő után az éllovas négyesből a Tottenham kipukkadt, a helyére pedig a szép lassan magához térő Chelsea és Manchester City léptek. Az Arsenal, a Liverpool és az Everton jó formája viszont tartósnak bizonyult. A mieinké olyannyira, hogy a hatodik fordulóra egyetlen veretlen brigád maradt a ligában: az Everton. Kedvenceink három győzelem mellett három döntetlennel kezdtek – az 1986/87-es szezonban, amikor legutóbb bajnok lett a csapat, pontosan ugyanilyen mutatókkal álltak hat forduló után...

A hetedik körben aztán jött az első vereség – pont attól a Man City-től, amelyet az elmúlt évek során annyiszor megtréfáltunk –, azóta viszont minden meccsen szereztünk legalább egy pontot. Amit pedig a november 23-i városi derbi óta művel a csapat, az valami egészen káprázatos! 3:3 a Liverpool ellen egy fordulatokban gazdag, felejthetetlen derbin; a Stoke City 4:0-ás legázolása; 1:0-ás idegenbeli győzelem a Manchester United ellen, ami 21 év óta az első volt az Old Traffordon; négy nappal később egy 1:1-es döntetlen az éllovas Arsenal vendégeként; végül a Fulham 4:1-es kiütése Leon Osman 300. PL-mérkőzésén, amelyen ünnepeltként gólt is szerzett.

Vajon mi lehet az Everton titka, hogyan fejlődött ekkorát alig egy fél év alatt?

A válasz összetett. Október végén megkérdeztelek titeket, szurkolókat is a facebookon arról, hogyan láttátok a csapat addigi teljesítményét. Abban mindenki egyetértett, hogy Roberto Martínez hozott valamit magával Wiganből, amit nagyon-nagyon hiányoltunk David Moyes alatt. Nem mást, mint a győztes mentalitást. Az Everton erre a szezonra őszinte támadófocival rukkolt elő: bátran nekiment a "nagyoknak" is, és a korábban tapasztaltakkal ellentétben olykor rossz játékkal is sikerült bezsebelnie a három pontot. Ez utóbbi pedig a topklubok egyik legfőbb ismérve.

A jó eredményekhez persze pusztán a győzni akarás nem elég, ahhoz jó játékosokra is szükség van. És ennél a pontnál kell fejet hajtanunk David Moyes tizenegy éves munkássága előtt. Korábbi menedzserünk olyan alapot hagyott Roberto Martínezre, amelybe tényleg csak egy pár, viszont elképesztően fontos láncszemet kellett beépíteni. Az egyik ilyen hiányzó láncszem Romelu Lukaku volt, a gólvágó, aki akkor is betalál, ha amúgy nincs túlságosan jó mérkőzése. Goal poacher, ahogy az angol fogalmaz. A másik a rengeteget melózó belső középpályás-páros, James McCarthy és Gareth Barry. Ők biztosítják az egyébként rendkívül támadó szellemű csapat stabilitását; nem igazán jellemző idén, hogy csak úgy átfutnak az ellenfelek a középpályánkon. Nem szabad elfeledkeznünk azokról a hasznos kiegészítőemberekről sem, akik lehetőséget kapván mindig képesek voltak azt a bizonyos szükséges pluszt nyújtani – itt elsősorban Bryan Oviedo és Gerard Deulofeu személyét szeretném kiemelni. Az okos csapatépítés egyik leglátványosabb eredménye, hogy az együttes gyakorlatilag nem érezte meg egy olyan kiemelkedő képességű játékos eligazolását, mint amilyen Marouane Fellaini volt. Sőt...

Ha végignézünk a csapaton posztok szerint, azt láthatjuk, hogy igazából nincs különösebben gyenge pontja az Evertonnak. Legalábbis a kezdőben. Tim Howard a kapuban hosszú ideje ihletett formában véd. Szélsőhátvédeink – akik a martínezi érában inkább szárnyvédők (wingback, ha úgy tetszik) – hozzák a tőlük elvárhatót: baloldalt Baines klasszis, a túloldalon Coleman még kicsit hullámzóan teljesít, de egyre jobb. Jagielka és Distin kirobbanthatatlanok középről; előbbi nemhiába angol válogatott, utóbbi kapcsán pedig a mai napig nem értem, hogy a fenébe nem kapott soha francia válogatott behívót. McCarthy-ról és Barry-ről fentebb már értekeztem. Ross Barkley-ban sokan a jövő nagy sztárját látják, talán nem is alaptalanul. Ha nem ő, akkor Osman szokott a klasszikus tízes helyén játszani, róla pedig elmondható, hogy most van karrierje csúcspontján. Elől Steven Pienaar szerintem nem szorul különösebb bemutatásra, Kevin Mirallasról pedig azt gondolom, hogy ő még a jelenleginél is jobb lesz. Lukaku meg ugye az adu ászunk.

A kispad sajnos már rövidebb. Illetve nevekre nem rossz, hiszen Johnny Heitinga, Nikica Jelavić, Arouna Koné vagy Steven Naismith alapjáraton nem számítanak rossz játékosnak, azonban valamiért egyikük sem találja a helyét az Evertonban. Antolín Alcaraz pedig sokat bajlódott sérüléssel, de még az ő helyzete a legjobb. Nagy kérdés, hogy mennyien távoznak közülük télen, illetve ha nem, akkor a bajnokság második felében feljavul-e az eddig csalódást okozók teljesítménye. Remélhetőleg fel fog.

Még egy nagyon fontos tényező: a klub és a szurkolótábor a címerbotrányt követően újra egymásra találtak, mi több, talán az egész Premier League legjobb közönsége most az Evertoné. A fanatikusabbak idegenben rendszeresen kék füstbe borítják a vendégszektort, ami egyfelől kellemetlen a rendezőknek, mivel ilyesmire Angliában elvileg nincs lehetőség, másfelől viszont kétségkívűl szép látványt nyújt és remek hangulatot varázsol a pályára. Szó, mi szó: megint jó Everton-drukkernek lenni!

Összességében úgy gondolom, a kiváló első félév ellenére vérmes aranyreményeink még nem lehetnek. Egy, az elmúlt idényekhez képest kimagaslóan jó szezon futására viszont mindenképp alkalmas lehet ez a gárda. Martínez mester már júniusi székfoglalójában megmondta: a Bajnokok Ligájába vezetlek titeket! Úgy legyen, Roberto!