Az a helyzet, kedves barátaim, hogy kisebbfajta alkotói válsággal küzdök, éppen ezért olyasminek adok helyet a blogon, aminek eddig még soha: szűkszavú képriport következik az elmúlt két és fél hét legfontosabb eseményeiről. Így már értelmezni tudjátok a címben szereplő szójátékot, ugye?

Matt Smith elkúrta ezt a posztot. Ha szombaton nem egyenlít az utolsó utáni pillanatban, akkor most adhattam volna olyan címet a bejegyzésemnek, hogy "Jagielkát nem lehet elég szorosan fogni", a tartalomban pedig kigyűjthettem volna az utóbbi évek legröhejesebb Everton-góljait, röviden megjegyezve, hogy amúgy vertük az Oldham Athleticet és ott vagyunk az FA-kupa hatodik körében. Ehelyett azt kell írnom, hogy újrajátszás lesz.

Újrajátszás, amit magabiztosan kell nyerni a Goodison Parkban. Ezt várom a csapattól, nem kevesebbet és nem többet. Mert amennyire átengedtük a területet a mérkőzés végén az Oldhamnek, az inkább nyeretlen kétévesekre vallott, nem pedig egy saját erejével tisztában lévő, kupagyőzelemre törő profi csapatra. Egyébként sem igazán érződött az osztálykülönbség a két gárda között, és ez szerintem nem az Oldham dicsérete, inkább az Everton szégyene. Nem érdekel, hogy milyen körülmények között esett Smith egyenlítő találata. A 90. percben már rég nem arról kellett volna szólnia a mérkőzésnek, hogy vajon visszajön-e a meccsbe a Latics.

Megszokhattátok, hogy amikor huzamosabb ideig nem jelentkezek írással (mint például múlt nyáron, vagy az őszi idény első felében), akkor szokásom hosszabb összefoglalókban szólni az üresjárat idején történt minden lényeges eseményről. Ezt most kivételesen el fogom sumákolni, mert szeretnék inkább olyan általános dolgokra kitérni, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül, illetve amelyek fontosak lehetnek a csapat jövőjének szempontjából. Lesz szó a játékospiacon mutatott (in)aktivitásunkról, szerződést hosszabbítókról, valamint az FA-kupáról is.

Nagyon jellemző dolog az Evertonra, hogy a magyar sportsajtóban csak akkor szentelnek rá némi figyelmet, ha valamelyik tehetségünkért sorban áll fél Európa, de legalábbis a PL nagyágyúi (pl. Rooney, Lescott és Rodwell esete), vagy valamelyik játékosunk valami egészen elképesztő dolgot művel (pl. Howard egészpályás kapusgólja a mi Bogdán Ádámunknak, vagy Hibbert góltalansági szériájának megtörése), netán valami felháborítót. Ez utóbbira volt a hétvégén példa Marouane Fellaini megmozdulása, aki nemes egyszerűséggel lefejelte az őt szorosan őrző Ryan Shawcrosst.

Tulajdonképpen nem csinált semmi különlegeset vasárnap az Everton, csak ugyanazt, amit idén már annyiszor: egygólos hátrányból fordította meg az eredményt. Na, de hogyan!

Erre a meccsre biztosan sokáig fogunk emlékezni. Nem azért, mert olyan hű, de nagyszerű színvonal lett volna. Nem is azért, mert valaki emberfeletti teljesítményt nyújtott. Csakis azért a három perc miatt, ami oly' leírhatatlan örömöt okozott nekünk a mérkőzés hosszabbításában.

Nemrég megjelent egy érdekes statisztika a Times hasábjain, ami szerint az Everton állna a Premier League élén, ha minden mérkőzés véget ért volna az első félidő után. A második félidőkben tehát rendre pontokat veszítünk. Ennek három oka lehet:

1.) Egyszerűen nem vesszük fel fizikailag a versenyt a mezőny többi csapatával.

2.) Moyes taktikái rosszak, túlságosan defenzívek vagyunk.

3.) A mester taktikáival nincs gond, csak a játékosok nem képesek azt véghez vinni.

Az első kettőt kizárnám. Nem hinném, hogy ezen a szinten túlságosan nagy erőnléti különbségek lennének a csapatok között, Moyest pedig nem csak mi tartjuk a PL egyik legjobb szakemberének (igaz, azzal már mi is foglalkoztunk korábban, hogy nem az a kifejezetten győztes típus). A harmadik pontban lehet az igazság. Nincs megfelelő csapatkapitányunk, aki fegyelmet tud tartani a pályán és betartatni a játékostársakkal a taktikát, illetve aki képes vészhelyzetben kellően motiválni a többieket. Pontosítok: egy van, de neki meg korlátozott játéktudása miatt nem biztos, hogy a kezdőben van a helye. Phil Neville, pro és kontra.