Higgyétek el, magyar emberként óriási büszkeséggel tölt el, hogy Szoboszlai Dominik személyében végre olyan labdarúgónk van, aki egy valódi topklubban bizonyíthatja tehetségét, mi több, kulcsjátékosként számolnak vele, ám az Everton szurkolójaként már a kezdetektől fogva úgy voltam vele, hogy a mi szempontunkból nem is történhetett volna rosszabb az ő Liverpoolba igazolásánál.

Irigylésre méltó helyzetben vannak az anfieldi klub magyar szurkolói, hiszen kedvenc csapatukon túl generációjának legnagyobb hazai talentumáért is hétről-hétre szoríthatnak. Ráadásul nem először drukkolhatnak valamely hazánkfiának, bár kétségtelen tény, ilyen jelentős szerepben még egyikük sem tetszelgett, mint jelenleg Szoboszlai.

A történelmi hűség kedvéért azért emlékezzünk meg a Liverpool magyarjairól. Nyugalom, kedves kékvérű drukkertársak, ez még mindig a Toffeeblog, természetesen lentebb az Evertonról is lesz bőven szó! :)

A sort Kozma István nyitotta mindjárt a Premier League elindulásakor, 1992-ben. A korábbi újpesti közönségkedvenc ekkor már nem volt ismeretlen a szigetországban, ugyanis mielőtt a Liverpoolhoz igazolt volna, három szezont húzott le a skót Dunfermline színeiben, ahol nem is ment rosszul a játék neki. 1992 februárjában Graeme Souness 300 ezer fontot fizetett érte a skótoknak, ám Kozma sajnos nem tudta megugrani az angol élvonal jelentette lécet. Első fél idényében ötször jutott szóhoz a bajnokságban, kétszer pedig az FA-kupában, a következő szezonban viszont már csak egy-egy meccs jutott neki csereként a Charity Shielden, a bajnokságban és a ligakupában. Így aztán 1993 nyarán visszatért Újpestre, ahol később a lila-fehérek mindmáig utolsó bajnokcsapatának tagja lett.

2007 nyarán szenzációt keltett idehaza, hogy két MTK-s tinédzsert is leszerződtetett a Liverpool: Simon Andrást és Németh Krisztiánt. Pontosítsunk: a Liverpool tartalékcsapatának lettek a tagjai. Simon karrierjét sajnos korán tönkretették a sérülések, így hiába volt egy ígéretes córdobai kölcsönjátéka, közel sosem került a vörösök felnőtt csapatához. Ettől függetlenül a B-csapattal megnyerte a 2007/2008-as tartalékbajnokságot, Némethtel egyetemben, aki ugyanakkor sokkal komolyabb szerepet játszott ebben a sikerben. Krisztián gólkirályi címet szerzett – többek között az Everton kapuját is bevette kétszer –, a szurkolók megválasztották a tartalékok legjobbjának, majd a nyári felkészülés folyamán duplázott a Dallas Cup döntőjében, amit ezzel 3:0-ra meg is nyertek a mexikói Tigres ellen. A szép teljesítmény a következő szezonra felnőtt kerettagságot és 29-es mezszámot hozott a fiatal csatárnak, azonban a legjobbak között soha nem mutatkozhatott be, azután pedig vándormadár pályafutásba kezdett, megjárva Görögországot, Hollandiát, az Egyesült Államokat, sőt még Katart is.

Bő fél évtizeddel később sikerült magyar játékosnak tétmeccsen is pályára lépnie a vörösöknél, név szerint Bogdán Ádámnak, egészen pontosan 2015. szeptember 23-án, a Carlisle United elleni ligakupa-meccsen. A válogatott kapus azon a találkozón három tizenegyest védett a büntetőpárbajban, győzelemhez segítve csapatát ezzel. A folytatásban viszont kegyvesztetté vált, a kevés lehetőséggel nem igazán tudott élni, bakijaira valószínűleg jobban emlékezünk ebből az időszakából, mint bravúrjaira. Mondjuk nekünk a neve hallatán minden bizonnyal az a legendás jelenet ugrik be, amikor még a Bolton hálóőreként 90 méterről kapott gólt evertonos kollégája, Tim Howard kirúgását követően… Bogdán összességében hat mérkőzésen játszott és nyolc gólt kapott a Liverpool első csapatában, egyszer megúszta kapott gól nélkül, aztán hátat fordított az Anfieldnek és továbbállt Skóciába.

És ha már szóba került az előbb Tim Howard: jöjjenek az Everton „magyarjai”! Az idézőjel azért indokolt, mert Magyarországon született játékost sajnos nem alkalmaztak a kékek, részben magyar származású labdarúgóik viszont már voltak. Haladjunk megint időrendben.

Magyar apa és olasz anya gyermekeként Paddingtonban született Imre Varadi, aki a letchworthi és sheffieldi kezdetek után 1979–1981 között játszott az Evertonban. A Nemzeti Sport vele készített interjújából kiderült, hogy akkoriban Szimcsák István szerette volna elcsábítani a magyar U21-es válogatotthoz, ám Varadi az őt gyermekkorában bántalmazó apjával szembeni ellenszenv miatt nem kért a lehetőségből. A jelenleg játékosügynökként dolgozó egykori csatár súlyos családi traumái következtében a mai napig tudatosan közönyös maradt a magyarokkal és Magyarországgal szemben, a linkelt interjúban erről is beszélt. Ez a dolog hátterétől függetlenül is nyilvánvaló ellenérzést kelthet bennünk, de hogy mennyire pszichológiai eset, azt mindenkinek a saját belátására bízom… Az mindenesetre tény, ha hinni lehet a forrásoknak, hogy ő az egyetlen magyar származású játékos, aki angol bajnoki címet nyert: 1991-ben a Leeds Uniteddel.

Varadival szöges ellentétben a Svédországban született Anders Limpar mindig is büszke volt magyarságára, saját elmondása szerint mégis előbbi játékosnak volt köszönhető, hogy Everton-szurkoló lett, majd gyermekkori álmát beteljesítve 1993–1997 között négy idényen át játszott is az Evertonban. A klub színeiben összesen 75 mérkőzésen lépett pályára, hat góllal és nyolc gólpasszal segítette a bajnokságban igencsak gyengélkedő kékeket az FA-kupa és a Charity Shield megnyeréséhez 1995-ben. Eközben a svéd válogatottban 59 alkalommal jutott szóhoz, az 1994-es világbajnokságon bronzérmet nyert a nemzeti csapattal. Visszavonulása után mentorálta többek között Gyökeres Viktort is, a szintén magyar származású svéd csatárt, akit mindkét mögöttünk hagyott átigazolási időszakban hírbe hoztak az Evertonnal, nagy bánatunkra mégis a lisszaboni Sportingban kötött ki.

Legismertebb magyar származású játékosunk persze Tim Howard volt, akit aligha kell bemutatni a futballt szerető közönségnek. 121 szereplésével a legtöbb amerikai válogatottsággal rendelkező kapus, három világbajnokság veteránja, rekorder az egy vb-meccsen bemutatott védések számának tekintetében (16, Belgium ellen, 2014-ben), egy évtizeden át az Everton egyik legbiztosabb pontja volt. 2006–2016 között 414 meccsen állt a kapunkban, ebből 134 lett „clean sheet”. Tim édesanyja családja révén magyar. Nagypapája, Fekete Pál 1956-os szabadságharcos volt, a forradalom leverése után menekült feleségével és két gyermekével (köztük Tim édesanyjával, Eszterrel) az Egyesült Államokba. Howard az évek folyamán sokszor kifejtette, mennyire kötődik gyökereihez, s bár nyelvünket nem beszéli, valóban magyarnak érzi magát.

Újabb ugrás az időben: 2023 nyarán felvetődnek az első pletykák Szoboszlai Dominik esetleges Angliába igazolásáról…

Én pedig, mint minden jóindulatú ember az országban, örültem ennek. Egészen addig, amíg a Newcastle Unitedről szóltak a hírek. Aztán bumm, jött a gyomros, Dominik a Liverpoolé lett! Bár megmondom őszintén, első hallomásra még ennek is tudtam örülni, hiszen olyan újfajta érzés volt ez, amit az én generációm sajnos még nem igazán élhetett meg. Egy addig is remekül felépített karrier lépett egy újabb lépcsőfokra, egy a válogatottban és a német bajnokságban már bizonyított, de még mindig piszkosul fiatal magyar játékos került a világ legjobb ligájába, azon belül is az egyik legjobb csapathoz! Majd gyorsan lelohadt a lelkesedésem, amint beigazolódott az, amitől tartottam.

A komplett magyar sajtó felült a SZOBO HYPE-Expresszre.

Hangsúlyozom ismét, a hírverés korántsem érdemtelen. Baj az egyoldalú tájékoztatással van. Manapság  minden hír, ami a Liverpool és főleg Szoboszlai környékén folyik, miközben a nem a szigorúan vett elitbe  tartozó klubokról – igen, konkrétan az Evertonnal példálózok – most már hírmorzsákat is alig fedezhetünk fel, azokat is többnyire pontatlanul publikálva. Nagyon kellemetlen érzés, amikor egy cikket olvasva már az első néhány mondat után le tudom szűrni, hogy a szerzőnek amúgy halvány lila gőze sem volt a klub körül kialakult helyzetről, csak tükörfordított egy érdekesnek tűnő bejegyzést valamilyen angol forrásból.

Egyébként sem élünk szép időket, a különböző magyar szurkolói felületeken szétnézve pedig megállapítható, hogy az Everton jelenleg az egész Premier League leginkább lesajnáltabb, hovatovább legutáltabb csapata. Banter mindig is létezett, azzal semmi gond, na de újabban kifejezetten gyakran futottam bele olyan rosszmájú hozzászólásokba, mint például a „remélem, végre kiesnek!”, vagy az épülő stadionnal kapcsolatban „a champo legszebb stadionja lesz”, ezen blogról a „ne szórakozz, van magyar evertonos oldal?!” jellegű irományokba, illetve – bár ez nem olyan új keletű – sokszor kérdőre vonják egyáltalán azt, hogy léteznek magyar Everton-szurkolók.

Nos, köszönjük szépen, létezünk! Nem akkora számban, mint a divatdrukkerek hadával felduzzasztott Pool-tábor, de létezünk, és ebben a kicsi, de amúgy nagyszerű közösségben az én meglátásom szerint szerencsére még nincsenek olyan egyének, akiket én csak úgy szoktam hívni, hogy:

lumpendrukkerek, avagy futballprolik.

Tudjátok, ők azok, akik nemcsak büszkék arra, hogy tájékozatlanok, de még arrogánsak is, viccesnek vélik, ha valaki felvilágosítja őket. Facebookon különös ismertetőjelük az „XD” reakciógomb helytelen, túlzott, okafogyott használata. Durván tizenkét, esetleg tizenhat csapatos univerzumukban nincs hely a topbajnokságok top négyesein kívülálló kluboknak, azokról való ismereteik ködösek, mint az őszi hajnalok. Hogy az európai focin túli világról ne is tegyek említést… Érdekességekre nem kíváncsiak, maximum a tippmix szorzóira. Tanítani hiába szeretnéd őket, arra nem vevők, cserébe viszont szívesen kioktatnak arról, hogy TE milyen hülye, testnevelésből felmentett vagy. Na, szerény meglátásom szerint sajnos belőlük van egyre több, annak ellenére, hogy soha nem látott mennyiségben áll rendelkezésre focis szakirodalom, valamint különböző virtuális tartalmak. Kényelmesebb a barsza-reál, sziti-junájtid és bájern-júve tengelyek körül mozogni, könnyebben jutsz hozzá. Miért is vagyok meglepődve?

Belőlük soha nem lesz Everton-drukker. Nem is olyan nagy kár. Az már annál inkább, hogy az értelmes fiatalokból sem nagyon, ha ez így megy tovább. Legyünk őszinték, mégis mi lehet vonzó egy magyar tinédzsernek egy olyan csapatban, amelyik trófeát utoljára még akkor nyert, amikor ő meg sem született? Egy olyan csapatban, amelyik a lokális derbijét is tíz évente, ha egyszer megnyeri? Egy olyan csapatban, amelyik évtizedek félremenedzselése után saját nevén idehaza már nem képvisel hírértéket, csak a városa nevével körülírva? Nem utolsósorban: egy olyan csapatban, amelyikben nem játszik magyar? Miért szurkoljon Szoboszlaiék ellen? Nekünk is kell egy magyar! Vagy egy jó csapat.

Hogy mi vezette az Evertont a nyolcvanas évek csúcsairól a kilencvenes évek mélységeibe, onnan pedig az elmúlt években a szakadék szélére, az egy külön szakdolgozat témája is lehetne. Mindenesetre felnőtt egy generáció, akik számára sajnos az Everton már nem jelentett egy nagy nevet, de a középcsapatok polcára is csak épphogy helyezhette a Goodison Park legényeit. Nincsenek kétségeim, holnap az ország 90%-a Szoboszlai és társai sikeréért fog szorítani. A többiek Everton- és főleg MU-szurkolók, valamint bátor tippmixelők.

Meglepő, de talán még így is lehet pozitív kicsengése a dolognak! Igen, érdekes módon amiért rossz nekünk Szobó jelenléte a pudliknál, ugyanazért a javunkra is válhat: a magyar sajtó részéről kettőzött figyelemmel kísért Mersey-parti derbiken, ha rövid időre is, de reflektorfénybe kerülhet az Everton, sőt, amennyiben jó eredményt érünk el, megkockáztatom, lesznek olyanok, akik ugyan Dominik miatt ülnek le a tv elé, de valamilyen szinten már Toffees-rajongóként kelnek fel a fotelből.

Végezetül, hogy ne csak a kisebbségi komplexusunkból fakadó frusztráltságunkról szóljon a szombat délutáni Merseyside Derby, lábjegyzetként véssük ide fel: lányaink egymás után negyedszer (!) is nyertek az Anfielden múlt vasárnap, fantasztikus példát mutatva ezzel a fiúk előtt. Ideje lenne tehát a kirakatcsapatnak is asztalostul felborítania a papírformát, és úgy lépni az Anfield gyepére, mintha hazai pályán volnánk. Tulajdonképpen valamikor nagyon régen még annak számított – if you know your history!