Nagyon úgy fest, hogy megvan az új menedzserünk, mégpedig Ronald Koeman személyében. Több forrás, köztük az eléggé szavahihető Sky Sports is megerősítette a holland a szakember ügynökére hivatkozva, hogy hamarosan megegyezésre juthat egymással a Southampton és az Everton. A hírek szerint a Southampton egy legalább három millió font összegű kárpótlási díj ellenében fog megválni sikeredzőjétől, akinek fizetése a jelenlegi mintegy kétszeresére, nagyjából évi hat millió fontra fog nőni az Evertonnál. Az is tudvalevő, hogy Farhad Moshiri kb. 100 millió fontot fog biztosítani Koeman részére a nyári átigazolási időszakban.

A két ős-evertonos, Leon Osman és Tony Hibbert szerződése lejár júniusban, így elméletileg szabadon tárgyalhatnának más klubokkal, ha nem szeretnének Liverpoolban maradni, vagy a klub nem kínál nekik szerződéshosszabbítást. A hírek szerint egyelőre mindketten várakozó állásponton vannak, mivel szeretnék tudni, hogy az Everton új menedzsere számít-e majd szolgálataikra.

Személyes vélemény: ha én lennék döntési helyzetben, Ossie-t mindenképp megtartanám, a szinte folyamatosan sérült Hibbónak pedig felajánlanék egy edzői pozíciót a klubnál.

Múlt éjjel rangos bokszgálának adott otthont a Goodison Park, melynek főmérkőzésén a liverpooli születésű, mellesleg óriási Everton-drukker Tony Bellew a kongói Ilunga Makabuval csapott össze a WBC cirkálósúlyú világbajnoki övéért. A Bombázó becenéven futó brit bunyós kezdte jobban a találkozót, ám egy kontra után mindjárt az első menetben padlót fogott, de hamar összeszedte magát és a harmadik körre teljesen ellenfele fölé nőtt, végül TKO-val győzött. Gratulálunk, Tony!

Két nap múlva, május 28-án veszi kezdetét és június 6-án fejeződik majd be a második alkalommal megrendezésre kerülő ConIFA World Football Cup, vagyis a FIFA által nem elismert országok, nemzetek, régiók válogatottjainak világbajnoksága.

A tornát Abházia rendezi, mellettük olyan együttesek lépnek majd pályára, mint például Székelyföld (hajrá!), Kurdisztán, Japán koreai kisebbségének csapata, Padánia (ez Észak-Olaszország alternatív elnevezése), Pandzsáb, a Morten Gamst Pedersennel felálló Lappföld, a Chagos-szigetekiek válogatottja (akiknek utazásához e sorok írója is hozzájárult némi adománnyal), Szomáliföld (nem összetévesztendő Szomáliával), vagy Észak-Ciprus.

Már megint a Digi Sport. Már megint Monoki Lehel. Már megint az úgynevezett szakértők. Úgy tűnik, javíthatatlanul ellenszenvesek maradnak számunkra. Vice versa?

Hogy csak az idei szezon legbosszantóbb eseteit idézzem fel, októberben egy Mersey-parti derbi utáni elemzésben sikerült NULLA percet beszélniük az Evertonról, a januári Ligakupa-elődöntők felvezetésében pedig azt tudhattuk meg mélyen tisztelt (sic!) Monoki sporttársunktól, hogy a Manchester City bizony „nagyobb csapat” az Evertonnál. Mióta is? Úgy öt éve? Sem. Maximum gazdagabb és jelenleg eredményesebb, de nem nagyobb. Ahhoz még fel kell mutatniuk egyet s mást. Amúgy a Chelseavel kapcsolatban is hasonló a helyzet, csak tíz éves időintervallummal, de ezt most hagyjuk. Különben is, ők ebben az idényben visszazuhantak oda, ahová valók, a szürke középmezőnybe...

Igencsak szentimentális gondolatai támadhattak az angol labdarúgás történelmét jól ismerő rajongóknak a keddi Aston Villa–Everton mérkőzés előtt, hiszen két egykoron Európa élvonalába tartozó, jelenleg azonban mélyen a valós tudása alatt teljesítő klub feszült egymásnak, immáron 220. alkalommal. De valószínűsíthetően egy időre utoljára.

Legalábbis első osztályú bajnokin. Az előbb említett 220 összecsapásból 202 alkalommal az élvonalban találkozott egymással a két együttes, ezzel az AVFC–EFC minden idők leggyakrabban lejátszott párosítása az angol topligában. Ez már önmagában mindent elmond a párosítás rangjáról, de a még jobb érzékeltetés kedvéért jegyezzük fel, hogy még Merseyside-derbiből is hét, Arsenal–Manchester United rangadóból pedig nyolc meccsel kevesebbet rendeztek a történelem folyamán. Az örökmérleg meglehetősen kiegyenlített, az Everton eddig 81, az Aston Villa 80 győzelmet tudott felmutatni. A keddi este nagy kérdése tehát az volt, hogy a másodosztály felé öles léptekben tartó Villának sikerül-e ténylegesen egalizálnia, mielőtt egy időre eltűnik a legjobbak játszóteréről.