Tökéletesen ugyanúgy kezdtük a Premier League mostani szezonját, ahogy az előzőt: tavaly is az egyik feljutóval játszottunk az első fordulóban, és ahogy akkor, úgy idén is 2:2-re végződött a mérkőzés. Sőt, ahogy tavaly, úgy idén is egy bombagól volt az Everton első bajnoki találata. Az utolsó hasonlóság pedig az, hogy ahogy tavaly, úgy idén is csalódásként könyveljük el az eredményt.

Az Everton–Watford mérkőzés első félideje olyan gyengére sikeredett, hogy jobb lenne róla inkább nem írni. A mexikói Miguel Layún révén a Watford már a 13. percben megszerezte a vezetést, az Everton pedig olyannyira nem találta a játékát, hogy helyzetbe is alig került, így a szünetre is maradt a vendégvezetés. Egyetlen játékosunk, akiről mindenképp szólni kell, az a fiatal Brendan Galloway, aki gyakorlatilag tökéletesen pótolta a sérült Leighton Bainest.

A második félidőben aztán felgyorsultak az események. Martínez kockáztatott, Galloway helyett Konét küldte a pályára. Itt meg kell jegyezni, hogy szegény elefántcsontparti már-már Andy van der Meyde-i „népszerűségnek örvend” a szurkolók körében, mivel korábbi üvegcsontú holland játékosunkhoz hasonlóan több időt töltött rehabilitációval, mint játékkal, amikor pedig pályára került, akkor eléggé halovány teljesítményekkel rukkolt elő. De nem most! Arouna most megmutatta, ez az ő napja volt. Első gólunknál ő készítette le lövésre a labdát Barkley-nak (aki aztán alighanem a forduló gólját varrta Gomes kapujába), majd – miután Ighalo megint vezetést szerzett a Watfordnak – saját maga is betalált, méghozzá nem kevésbé dicsérendő módon. Szerintem sosem szerettük még annyira Konét, mint abban a pillanatban, amikor megszerezte azt a pontot mentő gólt. Csak így tovább, Arouna!

Visszautalva a bevezetőben írtakra, a szép hajrá ellenére összességében kicsit csalódott vagyok az eredmény miatt, ezeket a Watford-szintű csapatokat ugyanis le kellene győznünk, ha nem akarunk ugyanúgy járni, ahogy az elmúlt szezonban. Annál ugyanis mindenképpen többre hivatott ez a csapat.