Az Everton a West Bromwich Albion csapatát fogadta szombaton a Goodison Parkban. A hazai közönség előtt most először játszó Cenk Tosunnal és a frissen igazolt Theo Walcott-tal a kezdőjükben végre nem csak és kizárólag a védekezésre koncentráltak a liverpooli kékek, de még így sem sikerült legyőzniük a birminghamieket. Sajnos egyébként sem a játékról marad emlékezetes a mérkőzés.

Sam Allardyce 1000. mérkőzését tudta le a Premier Ligában, Gareth Barry tavalyi eligazolása után PL-rekorderként tért vissza a Goodison Parkba, az Everton több mint négy órányi (!!!) játékot követően jutott el kapura tartó lövésig (Jonjoe Kenny [!] ballábas [!] próbálkozása révén), Theo Walcott gólpasszal mutatkozott be új klubjában, a szezonbéli hatodik bajnoki gólját (ezekből négyet a cserepadról beállva) jegyző, beküldése után mindössze 57 másodperccel később eredményes Oumar Niasse volt ismét a megmentő, azonban minden érdekességet és a mérkőzés egészét beárnyékolta James McCarthy súlyos sérülése.

Az ír középpályás a gólhelyzetben kilépő Salomón Rondónt próbálta bátran becsúszva szerelni, ám a lábát már lövésre lendítő venezuelai csatár így a labda helyett szerencsétlen módon McCarthy lábát rúgta szét. Rondón egyből érezte, hogy nagy a baj, az ütközés után rögtön a játékvezető után futott, hogy az állítsa már meg a játékot, azután láthatóan összetört, csapattársainak úgy kellett lelket öntenie belé a folytatáshoz. Össze is szedte magát, a mérkőzés vége felé egy zúgó kapufát lőtt és egyébként is a WBA legjobbjai között volt ma este. Nem csak játékban, fair play tekintetében is.

J-Mac kettős lábtörést szenvedett, ahogy annak idején Séamus Coleman is, több hónapnyi kihagyás fog rá várni. A legjobbakat, James!

Ja, különben egy-egyes döntetlenre végeztünk, ha nem említettem volna. Sokra nem mentünk az ezért járó egy ponttal, de a játék összképe alapján ma örülhettünk ennek is. Ha pozitívumokat akartok tőlem, nos... Ha nem Big Sam lenne a menedzserünk, írhatnám azt, hogy ígéretes volt látni, hogy a bunkerfocin kívül tudunk mást is játszani. Sok reményt azonban valamiért nem táplálok azzal kapcsolatban, hogy a következőkben varázsütésre megváltozzon az öreg mentalitása.

Nyilván maradni fog a kontrajáték. De Walcott-tal a „karácsonyfa” egyik szélén és Tosunnal (vagy Niasse-szal) a csúcsán a jövőben remélhetőleg némileg veszélyesebbek leszünk az ellenfelek kapujára.