Másfél hét híján pontosan öt évvel ezelőtt mutatta be az Everton a Mersey partján felépítendő új stadionjának terveit. Azóta már a végső szakaszába lépett az elhanyagolt Bramley-Moore Dock szupermodern Everton Stadiummá való alakítása, jövőre pedig a csapat be is költözhet új otthonába. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a 2024/25-ös szezon lesz az utolsó, amit az Everton a méltán híres Goodison Parkban fog tölteni, vagyis kevesebb, mint egy éve maradt a szurkolóknak arra, hogy még egyszer utoljára, illetve adott esetben akár először s utoljára kiélvezzék a legendás aréna légkörét.

Kedves olvasónk és drukkertársunk, Tauszik Viktor abban a szerencsés helyzetben volt, hogy még időben átélhette mindezt, mégpedig a tavalyi szezon utolsó hazai mérkőzésén, és persze másokat is arra buzdít, ha teheti, ne hagyja ki ezt az egyedülálló élményt. A következőkben tehát az ő beszámolóját olvashatjátok.

„Az a hihetetlen szerencse adatott meg nekünk, hogy ott lehettünk május 11-én a 2023/24-es idény utolsó hazai mérkőzésén a Sheffield United ellen a Goodison Park szentélyében. Zárómeccsről lévén szó, a klub mindent megtett az elvárható ünnepi hangulat megteremtése érdekében, és a találkozót övező »körítés« eleve amellett szólt, hogy ezt az alkalmat válasszuk a liverpooli kiruccanáshoz” – kezdte Viktor, majd elárulta, hogyan jutottak el a helyszínre, s ott mit tapasztaltak a meccsnapon.

„Nem terveztünk hosszas kint tartózkodást, célirányosan a meccs miatt utaztunk. Ehhez az előző napi manchesteri járatot, illetve a lefújás után néhány órával Liverpoolból hazainduló gépet gondoltuk a legideálisabbnak, szállást pedig a pályától nem messze – laza negyedóra sétányira – sikerült találnunk.”

„A nagy napon már jóval a délutáni kezdés előtt a Goodison Park környékén mászkáltunk, hogy a lehető legmélyebben átéljük azt az atmoszférát, amely csakis a futball őshazájában, csakis egy ilyen nemes múltú stadionra és vonzáskörzetére jellemző. Persze, biztosan szép és jó és ultramodern lesz a Bramley-Moore Dock, viszont a patinás, sokat látott Goodison Park már 1892 (!) óta az otthonunk, s 2025-ig az is marad. Ebbe a tanulmányi kirándulásba belefért egy bevásárlás az Everton One szurkolói shopban – aminek testvérüzletével évek óta trollkodjuk a vörös szomszédot (a szerk.) –, egy ital a The People’s Pubban, na meg a stadion előtt felállított sörsátorok és utcai relikviastandok felkeresése is.”

A meglehetősen zaklatott elmúlt szezonra való tekintettel felvetődhet a kérdés: lehetett-e még érezni bármiféle feszültséget a szurkolókon az idény utolsó hazai mérkőzésén?

„Az általános légkört én leginkább oldottnak tudnám nevezni. Nem voltak lőporosak a kedélyek a csapatot kétségkívül érzékenyen érintő pontlevonások és a szánalmas bohózatba átfordult eljárássorozat miatt, ahogy a lehetséges új klubtulajdonosról szóló élénk találgatások sem folytak. Az emberek nem beletörődő hangulatban érkeztek, ahogy a jövő miatt feszülni sem láttam senkit. Akkor és ott az számított, hogy már bebiztosítottuk a Premier League tagságunkat egy újabb szezonra – amúgy is ott a helyünk, elvégre az Evertoné a második leghosszabb, megszakítás nélküli első osztálybeli szereplés Angliában. Ezért aztán nem is lehetett más a cél, mint méltó évzárót tartani a Goodisonban. Ennek megfelelően több mint 39 ezren gyűltünk össze; Írországból és Németországból is érkeztek fanok. Mondanom sem kell, a klub nagyon igyekezett meghálálni a tábornak az egész éves aktivitást. Ennek olyannyira megadta a módját, hogy a felvezető ceremónia során megjelent a gyepen maga Billy Kinsley, a Spirit of the Blues induló szerzője is, mégpedig a dal megszületésének negyvenedik évfordulója okán. Nos, talán ennyit arról, mit jelent, amikor a hagyomány – úgy a hívek, mint az egyesület oldaláról – KÖTELEZ!”

A felvezetés tehát pazar volt, jöhetett a látogatás fő attrakciója. Aztán, ahogy az oly sokszor előfordult az utóbbi években, egy könnyűnek ígérkező meccs jóval szenvedősebben alakult a vártnál… De inkább vissza is adom a szót Viktornak.

„Maga a mérkőzés – anélkül, hogy nekiállnék mélyebben kielemezni – nem hozott öldöklő iramot. Az első félidőben, ahogy hazai környezetben játszó csapatként és esélyesként illik, mi domináltunk, helyzetbe is mi kerültünk többször, bár a befejezéseknél nem bizonyultunk igazán élesnek. Calvert-Lewin sem élete formáját hozta, bár egyszer-egyszer megtornáztatta Foderingham kapust. A gólpasszt is ő adta McNeil kiugratása után Doucourénak. Röviddel előtte is közel járt ehhez, miután kiosztott egy kötényt, de akkor Doucouré még elhibázta. Fordulás után a Sheffield labdabirtoklásban feljavult, komolyabb veszélyt azonban nem jelentett a kapu előtt. Néhány megmozdulásunkkal ugyan jeleztük, hogy nem feltétlenül a minimális győzelemre törekszünk, több találatra mégsem futotta. A mezőny legjobbjait nálunk ekkor egymás után lehozta Dyche mester, hogy a stabil kezdőembernek nem számító Dobbin és Chermiti is lehetőséget kapjon, André Gomes pedig századszor lépett pályára. Igaz, az utolsó néhány percre őt is le kellett cserélni.”

„Azért is kár volt a kimaradt helyzetekért, mert így végül nem az a sima győzelem született, amelyet nyilván vártunk, és az ellenfél részéről is meg-megvillant olykor Brooks vagy Brereton Díaz. Azaz még ha biztos kiesőként is érkeztek a Pengék a Goodisonba, korántsem a »csak tudjuk le valahogy« hozzáállással játszottak, amit a szigetországban egyébként sem szokás díjazni. Azt sem szabad elhallgatni, milyen komoly biztatást kaptak az őket elkísérő szurkolóktól” – szólt elismerően soros ellenfelünkről Viktor.

Ami pedig az Evertont illeti, közhelyesen fogalmazhatnánk úgy is, hogy minden jó, ha a vége jó.

„A magunk részéről úgy zártuk ezt a kilencven – valójában több mint száz – percet, hogy zsinórban az ötödik hazai meccsünkön termeltünk három pontot, méghozzá kapott gól nélkül. A hármas sípszó utáni »gála« során a játékosok és hozzátartozóik együtt vonultak el az őket felállva éljenző tábor előtt.”

„Érdekesség, hogy az esemény alatt a csereként beállt sheffieldi Brewsternek nem igazán akaródzott elhagyni a pályát, perceken át rótta a saját kis tiszteletköreit a vendégszektornál, miközben mi már javában ünnepeltünk. Az ügy pikantériáját az adja, hogy ő Liverpool vörös oldalán edződött ifistaként, szóval tekinthetjük ezt a magánakcióját akár trollkodásnak is…”

Miközben jómagam, akit sajnos még nem érhetett az a megtiszteltetés, hogy eljussak a Goodison Parkba, átszellemülve olvastam Viktor sorait és megjegyeztem neki, milyen fantasztikus lehetett ez az egész, ő egyrészt megerősített ebbéli hitemben, majd érdeklődésemre megosztott még velem egy-két mókásabb tényt is.

„Tényleg egészen fantasztikus. Voltam már kint bűnrossz meccsünkön is, de az egész hangulat, amely a stadiont övezi, meg a klubhoz és egyáltalán a focihoz való hozzáállás mindent visz. Most ráadásul az időjárással is hihetetlen szerencsénk volt.”

„Egyébként a szállásunk és a stadion között nagyjából félúton van egy gyorskajálda (pizza, gyros, stb.), ahol a személyzet egyik tagja Pestről települt ki Liverpoolba.”

„Meg kell mondanom azt is, hogy a környék a maga bájos módján lepukkant. Az Anfield és a szentélyünk közötti hatalmas park viszont csodálatos.”

És akkor álljon itt a tökéletes végszó, azt hiszem, Viktor mindannyiunk szívéből szólt:

„Hozzon bármit az előttünk álló idény, nagyszerű volna legalább még egyszer kijutni, és illő módon búcsút venni a költözés előtt a szeretett Goodison Parktól és vele a futballtörténelemnek egy meghatározó jelentőségű helyszínétől.”

Amennyiben a leírtak hatására felülnétek a nosztalgiavonatra és visszanéznétek a fentebb taglalt májusi bajnokiról készült bővebb videós összefoglalót, azt ide kattintva tehetitek meg.

A bejegyzés képei mind vendégszerzőnk tulajdonát képezik. Nagy köszönet értük!