Egy nagy SORRY!-val kell nyitnom. Sajnos ismerem magam, ezért nem ígérem, hogy többé nem lesznek hasonló hosszabb hallgatások a blog életében, mint az előző bejegyzés óta, de igyekszem redukálni az ilyen alkalmakat. ;)
Az elmúlt hónapban sikerült ráállnunk egy elég szép hullámvasútpályára. Vereség, (nagy) győzelem, vereség - ha folytatódik a minta, akkor nagyon fogunk örülni szombaton, a Chelsea elleni FA-kupa visszavágó után. De ne rohanjunk ennyire előre!
Egy nagy SORRY!-val kell nyitnom. Sajnos ismerem magam, ezért nem ígérem, hogy többé nem lesznek hasonló hosszabb hallgatások a blog életében, mint az előző bejegyzés óta, de igyekszem redukálni az ilyen alkalmakat. ;)
Az elmúlt hónapban sikerült ráállnunk egy elég szép hullámvasútpályára. Vereség, (nagy) győzelem, vereség - ha folytatódik a minta, akkor nagyon fogunk örülni szombaton, a Chelsea elleni FA-kupa visszavágó után. De ne rohanjunk ennyire előre!
Február első napján az Arsenalt fogadtuk. Az elmúlt években az Ágyúsok elleni meccseinkben állandóan ott volt egy kiadós vereség lehetősége. Ezúttal azonban úgy tűnt, hogy lehet keresnivalónk, legalábbis egy félidő erejéig. Louis Saha a 24. percben több, mint valószínű, hogy óriási lesről, de megszerezte a vezetést az Evertonnak. Mivel arra tanítottak, hogy a sporival nem vitatkozunk, ezért nem is teszem... Szóval szabályos gólt szereztünk, 1-0. Aztán megpróbáltuk eljátszani ugyanazt, amit a Manchester City ellen, nevezetesen kibekkelni az egygólos előnyt. Nem sikerült, a második játékrész derekán öt perc alatt fordított az Arsenal. Véleményem szerint nem is áll nekünk az jól, amikor megpróbáljuk eljátszani a svájci reteszt, ennek a csapatnak a legjobbak ellen is bátor támadójátékkal kéne kiállnia, csakis az lehet eredményes, mint ahogy láthattuk azt pédául a Chelsea ellen is.
Február 5-én jött a Premier League történetének egyik legőrültebb fordulója. Hihetetlen módon kitettek a csapatok magukért, meccsenként öt gól fölött termeltek. Az őrült forduló legőrültebb mérkőzése minden bizonnyal az Everton-Blackpool volt, amelyen nyolcszor is megörvendeztették drukkereiket a játékosok. Saha volt a meccs hőse, Lajos király négy gólt vágott - hasonlót őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogy melyik Everton játékostól és mikor láthattunk utoljára, de gyanítom, nagyon sokat kell visszamennünk az időben. Aki tudja a választ, ne tartsa magában! Saha négyese mellé Beckford pakolt még egyet, aki úgy tűnik, hogy végre megszokta a PL légkörét, jól láthatóan fejlődik a szezon eleje óta és egyre gólveszélyesebb.
Ilyen showtime után önbizalommal telve mehettünk Boltonba, ám nagyot kellett csalódnunk. Úgy tűnik, a Goodison Parktól távol egyszerűen nem tudjuk a saját játékunkat játszani. Igaz, az előjelek sem voltak túl rózsásak, hiszen a csúcsformában játszó Saha, valamint Jack Rodwell is a meccs előtti napokban sérülés miatt kidőltek a sorból, így az Ázsia-kupáról visszatért Tim Cahillre, no meg Victor Anichebére várt újból a feladat, hogy gólt, gólokat szerezzenek és megszerezzék idénybeli mindössze harmadik idegenbeli győzelmünket. Egy Cahill gyorsan gólt is szerzett, ám pechünkre ő nem Tim, hanem Gary Cahill volt. Sajnos a folytatásban sem termett nekünk sok babér, aztán a Wanderers kölcsönsztárja, Daniel Sturridge el is döntötte a mérkőzést. Negyedik boltonos mérkőzésen negyedik gólját lőtte, elképesztő. Az is elképesztő, hogy milyen gyengék vagyunk idegenben...
Márpedig 19-én Londonba utazunk a Chelsea elleni FA-kupa meccs visszavágójára, ahol valahogy nyernünk kell. Akár végigvédekezve, túlélve a hosszabbítást, tizenegyespárbaj után, de bármi áron győzni. Hát nem lenne szép pont a Stamford Bridge-en szaporítani győzelmeink számát? Egy kupagyőzelem egyébként is ránk férne ebben a gyenge idényben, bár ez már talán túlontúl is merész álom...
