A következőkben Lee Heath jegyzetét olvashatjátok, aki a Toffeeweben arról írt, hogy mégis miért az Evertont tartja a világ legjobb csapatának.

Épp itt ültem a munkahelyemen egy unalmas reggel és miután évekig olvastam a fantasztikus cikkeket, Ken meccsriportjait, a fórumot, a legfrissebb átigazolási pletykákat és mindent, ami általánosságban folyik az evertonos közösségben, úgy döntöttem, hogy végre megírom a magamét is nektek, srácok.

Nemrég lettem 24 éves, így lemaradtam a '80-as évek dicsőséges napjairól. Blackpool környékéről való vagyok, a terület vörösökkel (Kopites and Mancs) van megfertőzve, az Everton-őrületet apámtól örököltem, aki természetesen részese volt a sikerkorszaknak.

Kezdetben utáltam a focit, én és anyám annak örültünk a legjobban, amikor vége lett a szezonnak... egészen egy csodálatos napig, amelyre mindmáig élénken emlékszem. Everton-Spurs volt, azt hiszem az Elland Roadon, az FA-kupa elődöntője, ami megváltoztatott mindent. Apám leültetett a tv elé és megnézette velem a meccset. Amokachi duplája ragyogással töltött el aznap.

8 vagy 9 éves voltam akkor, úgy hittem az Everton a világ legjobb csapata volt. Nem tudtam a szörnyű bajnoki szereplésről, amelyet abban az évben produkáltunk. De az FA-kupa döntőjekor már igazi rajongó voltam, ott ültem az újonnan kapott Everton-mezemben, és szurkoltam a fiúknak, akik Graham Stuart kapufáról kipattanó lövése után Paul Rideout fejesével 1-0-ra legyőzték a Manchestert. Emlékszem Southall két nagy védésére is a mérkőzés végén.

Ennyi kellett. Szerelmes lettem és még mindig az vagyok. Bérletet vettünk a Kevin Campbell és Franny Jeffers érában, és akkor is ott voltam, amikor Gareth Farrelly beverte azt a kapáslövést a Coventry ellen, ami könnyeket fakasztott belőlem. Átéltem a borzalmas Earl Barrett és Craig Short korszakot. Andrej Kancselszkisz nagyszerű volt és sírtam, mikor távozott. Akkor is, amikor Big Dunc rúgott egy duplát newcastle-i bemutatkozásakor...

Sajnos feladtuk a bérletvásárlást mire az Everton egy félig-meddig tisztességes középcsapattá vált, de még mindig intenzíven szurkolok a kékeknek.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy egész életemben a Kékeknek szurkolva oly módon tapasztalhattam meg a futball magasságait és mélységeit, ahogy a pudlik és a nagy négyes szurkolói sosem tudták. Nagyra értékelek minden győzelmet, függetlenül attól, hogy a Fulham otthon, vagy a Chelsea idegenben az ellenfél. A Liverpool és a United drukkerei természetesnek veszik a győzelmet. Amikor megnyerik a Bajnokok Ligáját, azt mondják: "Ó, igen, szép győzelem volt". Ha mi megnyernénk a Ligakupát, én örömömben össze-vissza ugrálnék a szobámban és felhívnám a főnököm, hogy kéthetes szabit veszek ki, mert ünneplünk.

Arra akarok rámutatni, hogy Evertonistának lenni mennyivel nagyobb kaland, mint egy olyan csapatnak szurkolni, amely soha nem élte meg a kiesésért folytatott élet-halál harcot, a nem várt európai kupaszereplést, a szerencse hirtelen fordulásait és azt, hogy a klub fillérekből gazdálkodik.

Őszintén hiszem, hogy az Evertonnak a világon a legjobb szurkolni és nem irigylem semelyik másik csapatot vagy drukkereit az országban. Úgy értem, ki más maradna fenn éjjel 11:30-ig, hogy megnézze egy nehezen kiszenvedett West Brom elleni döntetlen összefoglalóját a Match of the Day-ben? Mindegyikőtök egyetért velem, amikor azt mondom, hogy semelyik másik klubnak sincsenek olyan lelkes és szenvedélyes drukkerei, mint mi.

Ti is úgy élvezitek a kalandokat, mint én?

COYB!!!