Nem vagyok igazán érzelgős típus. Még sohasem sírtam futballpályán történtek miatt, se örömömben, se bánatomban. Egészen tegnapig. Tegnap erőteljesen küszködnöm kellett a könnyeimmel. Meg a felforrt agyvízemmel. Szomorúság, düh és mérhetetlen csalódottság lett úrrá rajtam. LFC 4 EFC 0.

Ami történt, megbocsáthatatlan. Akkor is, ha tudtuk, hogy gyakorlatilag a B-csapat volt kénytelen kiállni az Anfield gyepére. Hiányzók ugyanis a vörösöknél is voltak, tehát hiábavaló lenne csak erre fogni a dolgot. Nem az a baj, hogy kikaptunk. Ki lehet kapni egy, két, három, akár négy góllal is. De nem így, ilyen hitehagyott hozzáállással, óvodás védelmi hibákat ejtve! Egy, csak egy evertonos legény volt talpon a vidéken, őt Kevin Mirallasnak hívják. Minden tiszteletem az övé, a többiek pedig szégyelljék el magukat!

Bárhogy is próbáljuk szépíteni, ez vállalhatatlan produkció volt. Nagy elkeseredésemben a félidőben kiírtam a facebook-oldalunkra, hogy ez „Szégyen. Nézi valaki a második félidőt?”, mire valaki megjegyezte, hogy ilyet kiírni szégyen. Hát, kedves barátom, akkor vállalom, hogy szégyentelen vagyok. Nem hiszem, hogy bárkinek is bizonyítgatnom kellene, hogy mennyire vagyok hűséges az Evertonhoz. Viszont lassan belebetegszem abba, hogy ez a csapat mindig képes kikapni a legfontosabb mérkőzéseken.

Olyan váratlan csapást mért ránk a Liverpool, amilyenre szerintem senki nem számított. Kurvára nagy kár volt ezért a meccsért. Eddig is felháborító volt az állandó lekezelés a csapatunkkal szemben, de most adtunk még egy okot arra, hogy ez ne változzon meg.

A legendás Dixie Dean mondta egyszer: „Az Everton mindig is híres volt arról, hogy azért ment ki a pályára, hogy játssza a futballt. Úgy hívtak minket, hogy a Tudás Iskolája, nagyon helyesen. A másik brigád, a vörösök... Nos, ők egy hentesbanda voltak.”

Szegény Dixie, alighanem forog a sírjában.

Csak remélni tudom, hogy a csapatnyi sérültünk mielőbb felépül és kilábalunk ebből a gödörből. Minden optimizmusom ellenére azt kell írjam, a helyzet most nem túl rózsás.